Halott állatok
Egészen addig szerette azokat a délutánokat. A hallgatag épületet, az üres folyosókat, és főleg azt az egy termet. Aztán ez is elromlott. Belépett, és tudta, hogy valami más. Nézte a szekrényeket, de kinyitni őket alig volt ereje. Mikor az első rosszkedv fogja el az embert, már érzi, de még nem ismeri fel. Csak ennyi: most először, végleg, szánalmasnak látta ezt a sok halott állatot. Aztán mégis elindult, de olyan tétován, ahogy régi örömök helyét keressük fel néha. Megállt a kacsacsőrű emlősnél, kiemelte a tárlóból és lefújta róla a port. Végigsimított a hátán, de nem történt semmi. Már nem. Hiába olvasta fel hangosan, Ornithorhynchus anatinus, ez sem segített. Aztán a madarakhoz lépett, de egyszerre túl sokan voltak. Nem értette, miért nem tud örülni. Vadász, aki megbánja tetteit. A hiéna tekintete két üveggolyó volt, nem félelmetes többé, sokkal rosszabb annál. Ahogy hirtelen minden, a szertár, ő maga is, csak egy kicsit, de más. Az érzés, hogy nem felejtheti el, pedig ez az egész nem jó semmire. Leült a földre és lassan nézett fel, a plafonra csavarozva két sas körözött felette. Tenyerén az utolsó sikertelen próbálkozás, valami elviselhetetlenül száraz test emlékével elindult a kijárat felé. És nem nézett vissza, mert nem volt mire.
(Krusovszky Dénes)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése