Az élet szépségei / Dobozidő

Nem tudom, hogy nagyra törő-e vagy szerény, vagy hogy egyáltalán indokolt-e az a becsvágyam, hogy a személyes halhatatlanságról beszéljek, a lélekről, amely megőrzi az emlékét annak, ami a földön volt, s amely a túlvilágon visszaemlékszik erre a világra. Eszembe jut, hogy Norah nővérem azt mondta a minap: "Fogok festeni egy képet, aminek az lesz a címe, hogy A föld emlékei, s amiben az lesz, amit egy megboldogult érez a mennyben, amikor a földre gondol. Gyermekkorom Buenos Airesének elemeiből fogom megcsinálni." Nekem van egy versem, amelyet a nővérem nem ismer, s amelynek a témája analóg. Jézusra gondolok, aki a galileai esőkre emlékezik, az ácsműhely szagára s valamire, amit sohasem lát az égben, s ami után vágyakozik: a csillagos égboltra.

...

William James azt mondja, hogy kisebb problémáról van szó; hogy a filozófia nagy problémái az idő, a külvilág léte, a megismerés. A halhatatlanság kisebb helyet foglal el, egy olyan helyet, amely nem annyira a filozófiával, mint inkább a költészettel van összefüggésben, következésképpen a teológiával vagy bizonyos teológiákkal, ha nem is mindegyikkel.

(Jorge Luis Borges: A halhatatlanság)